"It's always the same / Wake up in the rain" - hogy egy Robert Smith-citátummal nyissak mindjárt itt az elején. (Annyi kiegészítéssel, hogy egyébként nem minden esetben, de amennyiben az ember végre kirándulni indulna, akkor feltétlenül.)

Szóval, ha már szobafogság, eljátszadoztam a gondolattal, amint a nyugdíjküszöbön toporgó Ian Curtis valami lepukkant manchesteri csehóban körülbelül húszezredjére nyomja el a Love Will Tear Us Apartot. Merthogy a napokban lett volna hatvan. 

Ennek gyakorlati megvalósulására persze vajmi kevés sansz volt, olyannyira, hogy talán még a legelvetemültebb fogadóirodák sem adták volna 500-as odds alatt. A nyers energiák hajlamosak gyorsan kisülni, a rock and rollban meg különösen, lásd még: 27-esek klubja.

Az életmű így nyúlfarknyi, viszont ami maradt, afölött az ember még ma sem tér egykönnyen napirendre. Mert elintézhetnénk egy szóval, hogy "őstálentum", és akkor ennyi kérem, haladjunk tovább, nincs itt semmi látnivaló. (Hallanivaló annál több, a szintén elementáris resztligyűjteményektől a John Peel-sessionökig, az utolsó hangjegyig meg- és átélt, zsigeri és felkavaró a cucc.) Mégis, az ember óhatatlanul inkább az einsteini relativitáselmélet környékén kezdi kapirgálni a kulcsot. Képtelenség ugyanis felfogni, hogy hogyan lehetett mindezt, akkor és ott, így megírni és létrehozni, lévén pár húszas évei legelején járó arcról beszélünk. A jelek szerint tehát valami olyasmi lehet, amit a derék Albert is sejtett: van a belső idő, amely teljesen különálló és független a külső időtől. Olyannyira, hogy akár negyven-ötven év összes kudarca és keserve is belesűríthető mintegy húszesztendőnyi létezésbe. (Ha maradna valakiben szemernyi kétely, az bátran vegye elő a Closert.)

A JD ma is a pop-univerzum egyik csöndben terpeszkedő, monumentális, szupermasszív fekete lyuka: jelentős részben innen eredeztethető a dark szubkultúra ősrobbanása, az Unknown Pleasures nélkül ma másképp szólna a U2 és az Editors, a Depeche-életmű lényegi része vagy a White Lies megunhatatlan Ritual-je (amely afféle örök kedvencként jelen pillanatban is ezerrel szól és üvölt) pedig talán nem is létezhetne. Minden más méltatást már régen megírt róluk Poós Zoltán.